Bizonyára ismered az elmúlt napok eseményeit. Némán és a tehetetlenség dühével a szívemben nézem, hogyan ismétli önmagát a történelem újra és újra.
Ahogyan a hatalom, a pénz, az érdek elsöpri sokezer ember vágyait, hogy tisztességes munkából legyen mindenkinek otthona, szép kertje, ahol a gyerekek vagy az unokák a szöcskét kergethetik. Ahol jó lenni, ahol jó élni.
Amikor a délszláv háború kitört a szívem alatt hordtam a kislányomat.
Azt a csöppséget, akire több évig vártam, hogy az életembe belépjen, és része legyen, akiért megéri majd nap mint nap felkelni. Aztán megtörtént a csoda, amitől boldog és magabiztos lettem, ő adott értelmet az életemnek.
Fogalmam sem volt róla, hogy pár hónap múlva minden örömemet a félelem sötét felhője folytogatja, majd a vadászgépek zaja és az éjszakai csendben robbanó bombák visszhangjában. Mindennapjainkat átitta a rettegés, és a nagy kérdés: menjünk vagy maradjunk? Maradtunk.
Évekkel később költöztem csak ide Mórahalomra két kislányommal, a tönkrement családi és gazdasági körélményeinket hátrahagyva.
De mit hoztam magammal?
A reményt és tapasztalatot. Nagyon kemény évek következtek, alig illeszkedtünk be a magyarországi társadalomba már jött is a következő lecke 2008-ban.
Végül a tudásvágy volt az, ami felülkerekedett a hétköznapok túlélésért küzdött harcában és elindított egy új úton. Olvasni és tanulni. Mindig érdekelt a másképp. Sokkal izgalmasabb volt időnként a függöny mögé nézni, mint az elém kirakott opciókat elfogadni.
Meghallgatni azokat is, akik népszerűtlen nézeteket vallanak, mint Rachel Louise Carson tengerbiológus, aki már a születésem előtt, 1962-ben a NÉMA TAVASZ című könyvében is kongatta a vészharangot azzal kapcsolatban, hogyan rohan az emberiség a vesztébe a növényvédő szerek esztelen használatával.
Az ember legnagyobb kincsei a tudás és a kíváncsiság. Mert valóban bekövetkezhet a néma tavasz, ha az élet csapásaira azzal válaszolunk, hogy begömbölyödve várjuk a véget. A történelem ismétli önmagát, de meg kell keresni, hogy merre van a tovább.
Minap felhívott a lányom azzal kérdéssel, hogyan működik a talajvíz? Szinte földbe gyökerezett a lábam, azt hittem nem jól hallok. Ő egy művész lélek, zenével foglalkozik. Mit akar tudni a talajvíz mozgásról?
Noha őt csak azért érdekelte, mert ahol most él nagyon magas a talajvíz és állandó szivattyúzás folyik a környéken. Jó érzéssel töltött el, hogy megtanulta a leckét: a miértekre keresni és kérdezni kell, a céltalan háborgás helyett.
Te, kedves Olvasóm jól tudod, hogy a víz nagy kincs. A jó termőtalaj nagy kincs. Az emberi életformánk alapja, amire vigyázni kell. Ha ezt nem ismerik fel tömegesen az emberek, akár még komoly háborúk is kitörhetnek ezekért a természeti erőforrásokért.
Ezért kérlek, őrizd és becsüld meg amid van. De ha menni kell, akkor vidd magaddal a tudást, a tapasztalatot, mert azt nem lehet elvenni senkitől, abból képesek vagyunk építkezni újból.
Mostanság mindenki számára könnyedén elérhető a tudás. Nem hit kérdése ez már, egy józanul gondolkodó emberre nem lehet ráerőltetni semmit, mert tudja képezni önmagát. Én is így tettem. Felismertem, hogy amit tanultam az iskolában arra építkezni kell, tovább kell gondolni, hogy fejlődjek, megoldásokat találjak.
Most már én is tisztán látom, hogy mi működteti a biológiai rendszert, az életet. A mikrobiológia. Nem a műtrágya és nem a vegyszer. Ezt tanítom újra és újra hétről hétre.
Hiszem azt, hogy óriási igazság van a mondásban: Ne halat adj, hanem tanítsd meg horgászni!
Ezért igyekszem a tudásom átadni, és bíztatlak arra, hogy Te is add tovább gyermekeidnek, barátaidnak. A TUDÁS (és egy csepp bátorság) a kulcsa annak, hogy a jég hátán is boldoguljunk, bármilyen gazdasági érdek, politikai játszma, vagy épp háborús konfliktus dúl a fejünk felett.
A történelem ismétli önmagát, de fel kell állni a legmélyebb gödörből is, pusztán az akaratunkra és a tudásunkra alapozva.
Békesebb időket és oltalmat nyújtó kertet kíván
Molnár Gábor Éva, a füvesasszony